Egy öreg fa sokat mesélt, vastag, göröngyös törzséhez
támasztom súlyos lelkem, szemem behunyom és hallgatom könnyed lélegzését. Angyal türelmével várok. Várom, hogy magával
vigyen és elrepítsen egy ismeretlen tájra. Már nem félek repülni, mert Te
megtanítottál. Mutatod az utat, mely még járatlan és hepehupás. Az út során poros
szívemről a bánatot lesöpörted és színaranyba öltöztetted.
Gyönyörű fényed elvakít és végérvényesen felemészt. Önkéntelenül
követem ezt a különleges és megismételhetetlen fényt, melyre már oly régóta
vártam. A vágy szíven ragad és hatalmába kerít, melyből már nem ereszt. Nincs
más vágyam csak, hogy lássalak, hogy perzselő tekintetedben elvesszek, hogy előtted
állva megsemmisüljek, hogy a holnap többé már ne legyen fontos. Tenyeremben tartalak,
óvlak, becézgetlek, talán még nevet is adok neked. Angyali tekintettel nézlek, de ördögi szorítással
présellek magamhoz. De kezem túl gyenge hozzá és ujjaim között szökik ki ez a
tündöklő fénysugár.
Futok utána, de mire utolérem már egy hatalmas, szürke kőszikla
repedéséből patakzik ezüstszínű, fájdalomból szült könnye és akár egy kis forrás,
a fal lábánál gyűlik össze. Apróbb és
nagyobb kövek halnak meg keserű fájdalma alatt. Kétségbeesetten keresem, de nem
találom. Leguggolok a csillogó víz mellé és a tükörtiszta
felszínen meglátom saját arcom tükörképét. Bennem vagy, már bennem élsz örökre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése